Kezdetben vala az ember

Éltes Barna Székely Nemzeti Múzeum udvarán újonnan felállított alkotásának margójára

A Székely Nemzeti Múzeum munkatársaként dolgozó Éltes Barnát a szentgyörgyiek számára nem kell bemutatni, de neve a városon kívül jóval szélesebb szakmai körökben is ismert. Legutóbb tavaly tavasszal, a Lábasházban megvalósuló, két részből álló kiállítása kapcsán volt munkáiról múzeumi közegben szó. A Székely Nemzeti Múzeum felújításának végéhez közeledve, az intézmény kiállításai hamarosan visszaköltöznek ideiglenes helyükről a Kós Károly által tervezett, több mint egy évszázada álló, patinás épületbe. A művésszel való beszélgetés nyomán jegyzett írásom, Éltes Barna múzeumkertbe álmodott és mostanra elhelyezett alkotásának örömére készült. Mondhatni, leleplezés gyanánt.

De miről is van tulajdonképpen szó? A múzeum renoválásának hároméves folyamata, a főépület tatarozása mellett, az intézményhez tartozó melléképületek felújítását és korszerűsítését, illetve a múzeum kertjének megváltozott igényekre szabott újrarendezését is magába foglalta. A felújítás eredeti tervei szerint egy Zsolnay-kút került volna a múzeumkert csíki ház és az ehhez tartozó kapu, illetve feszület és lapidárium által határolt, főépület robusztus tömege által meghatározott szegletébe. Az elképzelés végül meghaladottá vált. Adva volt tehát egy kihasználatlanul maradt tér, egy karakteres környezet, a 21. század múzeumaival szembeni látogatóbarát igények és a kihívás: tudniillik, hogy mit kell a Zsolnay-kút helyébe tenni?

Éltes Barna a rá váró feladatot egyszerre szobrászként és múzeumi szakemberként közelítette meg: művészeti tudásának és meggyőződésének legjavát állította az intézmény majdani látogatóinak szolgálatába. Elsődleges célja az volt, hogy a tárgynak, amely majd ide kerül, az esztétikai értéken túl funkciója is legyen. Szolgálja az embert, hogy ne az embernek kelljen szolgálnia a tárgyat. Célja volt továbbá, hogy alkotásával alkalmazkodjon a középkori hagyományokból sok tekintetben építkező Kós Károly szelleméhez. Nem vetekedni akart vele, hanem illeszkedni hozzá, ezáltal megerősítve azt. A természet beavatkozásai révén ennek az igénynek a szobor idővel, nyilván a mostaninál is jobban eleget fog tenni. A végeredmény ugyanis egy keresztelőmedence formájából kiinduló ivókút lett, mely funkcionális szoborként nem első Éltes Barna munkái között. Korábbi megbízásainak sorában szerepel ugyanis egy németországi kápolna szenteltvíztartója, konzolköve és oltára is. Éltes Barna aktuális munkájának előképeként a kászoni templom keresztelőmedencéje szolgált, ennek formáját azonban a művész nyilvánvalóan nem megismételte, hanem inspirációs forrásnak tekintette, rejtettebb módon, részleteket felhasználva a vargyasi rovásírásos keresztelőmedence arculatából is. A művész ars poeticája szerint ugyanis a formákat nem kell kitalálni, mert azokat rég kitalálták, nekünk „csupán” annyi dolgunk van, hogy észrevegyük és a mai kor igényeinek megfelelően új tartalommal töltsük meg azokat.

A középkori, olykor szakképzetlen kőfaragók munkája és Éltes Barna szóban forgó alkotása a formák kialakításának módja vonatkozásában is összeér. Barna ugyanis időt és energiát nem kímélve ugyanazokkal a szerszámokkal és ugyanazon a módon dolgozott, amelyekkel és ahogyan a középkori kőfaragó műhelyekben tették. Szembemenve ezzel egyszersmind a szériagyártás logikájával is.

Az ivókút esetében a középkori szobrászat függőleges irányú perspektívája is érvényesül. A kutat fentről nézve egy napkorong bontakozik ki. A vizet elvezető vájatok által kialakított napkorong megmunkálásának módja és körülményei első látásra megfejthetőek. Kiolvasható belőlük, hogy azok lapos- vagy hegyesvésővel, csákánnyal vagy fogassal voltak faragva. Hogy a vájatokon dolgozó ember jobb- vagy balkezes, de arra is rálátást engednek, hogy ha netán fáradtan, esetleg betegen dolgozott, vagy ellenkezőleg, elragadta a munka lendülete. A napkorong motívum egyébként a múzeum gyűjteményanyagában és az ivókút közvetlen közelében is számos formában visszaköszön.

Éltes Barna keresztény eszmeiséghez való vonzódása abban gyökerezik, hogy a román kori szobrok nem szépelegnek, az ember esendőségét állítják kontrasztba az isteni tökéletességgel. Ezzel ment szembe a reneszánsz, mely az embert istenítette. Éltes Barna az embert esendőségével együtt tudja Isten képmásaként látni és láttatni. A Székely Nemzeti Múzeum munkaközössége nevében remélem, hogy a közeljövőben ezt minél több múzeumunkba látogató meg fogja tapasztalni.

Both Noémi Zsuzsanna